Hát nem tegnap volt, hogy legutóbb írtam ide. Oli akkor másfél éves sem volt, most meg már 1-2 héten belül 3. Igen, mi már csak gyermekkor-években nézzük az időt :)
"Olivia, nézd már ,hogy néz ki. Ezt most miért csináltad, kismanó?" -ezt hallom épp a nappaliból. Nem adok neki 2 percet és az én ajtómon fog kopogtatni Pumukli. És persze a "kopogtatni" alatt "berontani"-t értettem.
Na de nem miatta írok. Vagyis nem csak.
Csupa jó. Izgalom, vágyakozás, várakozás, boldogság, melegség, remény, öröm, szeretet. Ezeket érzem a hazaköltözéssel kapcsolatban.
Áááááá!!!
Elképesztő, egy gyerek mennyire más perspektívába tudja helyezni a dolgokat. Kicsivel több, mint 8 hónapja akár minden nap ülhettem volna itt, egy kávézóban a laptopommal, iszogathattam volna a teámat és ehettem volna a muffinomat, ami mindig gyorsabban lecsusszan, mint a tea. De akkor ezt untam volna. Minden porcikámmal Olira fókuszáltam, őt vártam. Most viszont, hogy itt van és megtanultam, milyen az, amikor TÉNYLEG minden pocikámmal az övé vagyok... Hát ez a stopperrel mért (köszfeca) 1 óra maga az álom.
Van, hogy csak ülök és vigyorgok. Azon, hogy itt van. Hogy már nagyobb, mint egy banán és minden bizonnyal erősebb is.
Nem érdekes, hogy még nem írtam a fotózásról?
Arról, amiben megtaláltam az igazi flow-élményt és amitől azt remélem, megváltoztatja az életem?
Ma a buszmegállóban kuncogtunk, viháncoltunk és ránk szólt egy papa, hogy nyugi van, aztán még kaptunk egy "rohadt külföldiek"-et is.
Ez lettem. Gyalazat.
Jo, meg a folyamat elejen vagyok csak, de teny, hogy az utobbi honapokban eszrevettem magamon az elsarkanyosodas jeleit. Egy-egy vita utan neztem magamba es jottem ra, hogy olyan dolgokon csattanok fel, amiknek a jelentosege kozel egyenlo a nullaval. A lazasag mar csak emlek, annak is mulo.
Tegnap nagyon megcsapott, hogy mennyire rossz iranyba haladnak az emberek es maga a vilag.
Most tudtam meg, hogy angolul a kaszas pokot daddy-long-legs-nek hivjak. Eloszor Danny-t ertettem, ami meg jobb lenne, mert milyen vicces lenne egy pokfajtat Danny-nek hivni. Mintha mi azt mondanank, mikor meglatunk egyet, hogy "o, nezd mar, ott egy hosszulabu Sanyi a sarokban". (igen, gondolom, ezt halljatok a szambol, nem pedig azt, hogy "URISTEN, EGY SANYI!! ".) Akarhogy is, teny, hogy igy mar kevesbe ijeszto, mint az, hogy KASZAS pok.
Keves dolog tud ugy kihozni a sodrombol, mint a kulfoldi magyarok.
MAR CSAK 2 HET ES HUZUNK HAZAAAA!!
Ezt a 2 hetet pedig szigoru hangolodassal toltjuk. Meleg; fenyek; illatok; cukorcsoki, amit az oreg hozott; mezeskalacs-keszites, es persze soksoksoksok munka.
Nem tudom, tudjatok, sejtitek-e, hogy eljuk mi meg ezt a kintletet. Hogy mennyire resze a hetkoznapjainknak a tudat, hogy tavol vagyunk mindenkitol. Hogy megszoktuk, elfogadtuk-e, hogy ez most ilyen egy darabig, ki tudja, meddig, vagy velunk el a gondolat, hogy ez igy nagyon nincs rendjen.
Szeptemberben vendegeink voltak. Az edesszaju Komjathy csalad :))
Tok jo kepek keszultek, jobbak, mint amilyen a szovegem, ugyhogy mutatom inkabb azokat ;)
A hetvegerol...
Amikor is Robiek lejottek Dublinbol, es megkerdeztek, megyunk-e veluk kirandulni, vilagito tornyot nezni. Mivelhogy a nagy kalandvagy blokkolta a memoriankat, es teljesseggel elfelejtettuk, hogy Irorszag utal minket, boldogan bologattunk.
25, ennyi lettem. Na jo, nem, 27.
De eletemben eloszor esett nehezemre tudomasul venni es elfogadni a koromat. Nem, mintha oreg lennek, meg csak nem is kozepkoru, tudom, meg javaban a porbafingokhoz tartozom, de valahogy most volt eloszor az az erzesem, hogy "nem akarok szulinapot, nem akarok 27 lenni".
Szeretnem kicsit fellenditeni a blogot. Nem kivanok a honap legolvasottabbja lenni, nem az a cel, hogy idegenek orvendezzenek az irasaimnak, hanem, hogy Ti, akik otthon vagytok, akiknek hianyzunk, csalad, baratok, tobbet tudjatok rolunk. Meg ha csak olyan hulye kis reszeleteket is, hogy augusztus van es a varos mar oszul, meg hasonlok.
Honvagyam van. Mindig akkor a legnagyobb, mikor epp itthon vagyok. Mert amikor kint eljuk a kis eletunket, akkor mar nem agyalok ilyesmin, legalabbis nem annyit, mert ket ev alatt belefarad az ember lelke, meg rajon, hogy felesleges is, mert attol csak meg nehezebb.
Kedves Barátok!
Eddig háromszor voltunk otthon, és biztos emlékeztek, hogy mindig majdnem nyúzottabban jöttünk vissza, mint ahogy hazamentünk. Meg kövérebben, de ez más lapra tartozik, ettől most sem zárkózunk el. Viszont, amit nem akarunk, az a szétszakadás-érzés, és a lelkifurdalás.
Mert tudjátok, hogy mi mindenkivel találkozni akarunk, mert ennyi jut nekünk, 5 hét évente, amikor magunkba tudjuk szívni az otthont, a barátságot, meg a szeretetet, meg a rengeteg kaját. Viszont ennek az az ára, hogy sehol sem vagyunk jelen eléggé, mindenhol azt érezzük, hogy ezzel valami mástól vesszük el az időt. A második-harmadik hét általában már egy tömény stressz, mert csak rohantunk ide-oda, mégsem voltunk sehol igazán.
Idén nyáron tehát kicsit önzőek leszünk, és nagyon kényelmesen fogjuk megoldani a dolgokat, no pressure, hiszen pihenni megyünk.
Sajnos már most, egy héttel az út előtt úgy néz ki, hogy kicsit túl sűrű az első hét, annyira, hogy második hét hétfőjéig nem is tudunk megállni. Na, ezt kicsit majd megszervezkedjük, mert nem állapot, hogy Ági már azon van kikészülve, hogy melyik kezébe harapjon, hogy mindenkinek jó legyen. Feca meg azon stresszel, hogy Ági stresszel.
Szóval nem, most pihenés lesz, és ha valakit megbántanánk egy "bocs, most mégsem jó"-val, vagy egy "inkább a családdal maradok"-kal, ne haragudjatok, nekünk jobban fáj, mint nektek. De néha muszáj gyökérnek lenni. :)
Mindenkit puszilunk, szeretünk, és reméljük, hogy nyugodt, kellemes tempóban mindenkivel tudunk puszilkózni egyet, mert érezzük, hogy kell, csak a tempó, a tempó, a tempó...
Csók!
Par hete elmentunk erre a helyre, ahova mar vagytam egy ideje, mert a kepeken tok szepnek tunt. Az is, csak nem mondtak, hogy minden latvanyossag kozott kell setalni 2 kilometert. Ami elegge meg tudja olni a bulit. Ugyhogy megprobaltuk magunknak feldobni a napot, kisebb-nagyobb sikerrel, es egy csomo olyan keppel, amikre nem vagyunk kifejezetten buszkek..
Most beszeltem Ancsaval skype-on, egy parhetes bebi es egy 22 honapos "nagykislany" boldog es kimerult anyukajaval. Es azert annak tukreben, amiket o meselt,hogy hogyan telnek a napjai, hogy 20 perc alatt tobb minden tortenik vele, mint velem egesz heten, eleg vicces elolvasni az elozo bejegyzesemet. Az o helyeben rezzenestelen arccal felallnek a geptol es azt gondolnam: Oh, Agi.. Talalj egy hobbit, konyorgom. Az emberiseg erdekeben
Beszamolnek, hogy mi tortent a legutobbi bejegyzes ota, de nem hiszem, hogy foldhoz vagna titeket a hir, hogy vettem egy uj szempilla spiralt, vagy, hogy tarhonya levest akartam ma csinalni, de nem volt itthon tarhonya, amit mar csak akkor vettem eszre, mikor a zoldsegek puceran, felkarikazva alltak...ugyhogy lett zoldsegleves behabarva, virslivel. Tessek, ez a nagy hir.