Megpróbálok írni a leírhatatlanról. 

Szar szöveg, de így van: mindig is vidéki lány voltam. Szeretem a nyugalmat, az egyszerűséget. Szeretem a csendet. Szeretem, hogy szirénák nélkül meg lehet inni egy kávét és csak az állatokat hallod meg a fákat. Vagy télen azt sem. Szeretem, mikor az ember csak része dolgoknak, nem pedig uralja azokat. Szeretem, mikor megáll az élet és én is megállhatok kicsit. Mikor hallom a gondolataimat, és amikor azok elhalkulnak ...sőt, leállnak. 

Elmentünk egy éjszakára kirándulni, de mintha heteket töltöttünk volna ott és más emberekként jöttünk volna vissza. 

Nem a sztorit akarom elmesélni percről percre, hanem az érzést szeretném átadni, de minél többet írok, annál inkább azt érzem, hogy ez lehetetlen. Kiszakadni ebből a világból, amit életnek hívunk, mégis egész évben arra gyűjteni, hogy elmenekülhessünk belőle 1-2 hétre... Kiszakadni, de úgy tényleg, még sosem sikerült. Eddig. 

Tényleg el kell menned a világ végére, konkrétan egy, az '50-es évek óta lakatlan szigetre, hogy ÉLJ. Nekem legalábbis ez kellett, remélem, másnak könnyebb dolga van és egy szobában, munka után jógázva megtalálja  azt a nyugalmat és békét, amit mi ott. Két család, egy férfi, a személyzet (3 ember) és mi 4-en voltunk ott. Egy egész szigeten. Ahová hajóval, aztán motorcsónakkal, fókák közt vittek ki. 

Nem nagy sziget, körbejártuk 3 óra alatt. Négyen, plusz a nyulak, bárányok és madarak. 

Aztán hideg vízzel zuhanyoztunk, mert áram nincs. Sikongattunk meg szitkozódtunk, de még csak meg sem próbáltuk letagadni, hogy gyalázatosan élvezzük és úgy felfrissített, ahogy a meleg víz sosem tudna. Aztán besötétedett és vacsora után gyertyafénynél beszélgettünk a velünk egy házban lévő francia család két felnőttjével, kintről pedig "szellem-kutyakölyök" hangok szűrődtek be és annyira fostam kimenni fogat mosni, ahogy utoljára gyerekkoromban féltem. :) Imádtam. 

A fókák is partra jöttek, ott énekeltek, vagy egymást ijesztgették, nem tudom, de a tenger zúgásával együtt a hangjuk érdekesen hátborzongató volt, amilyenre csak a természet képes. Senki nem üvöltözött, senki nem rúgott be vagy hallgatott telefonon zenét. Mert a csendért mentünk.

Féltem éjszaka, de Feca mondta, hogy nincs itt semmi. Mire én azt válaszoltam, hogy "de emberek vannak", és csak akkor, ebből a hirtelen és egyértelműen jött válaszból értettem meg, hogy ők azok, akiktől félek. Nemcsak ott, hanem általában. Feszegethetném a témát, de a lényeg szerintem az, hogy ez nem rólam mond el valamit, hanem a világról.

Másnap reggel forró csokit csinált nekünk Feca (mert volt gáz!!) és úgy ébredtünk, kicsivel a Nap után. Feca meg vele együtt. Csak mi,négyen ébren. Napsütés, tengerzúgás, fókák, madarak...szél...és az az édes íz a számban, amiért a saját anyámat eladnám. (dehogy, Anyu, tudod, hogy ez csak egy szófordulat  )

Megreggeliztünk, aztán lementünk a fókákhoz, Feca és Marci még úsztak is velük, én a napon pirultam, Ildi meg a kullancsokkal játszott. És így visszagondolva annyira nem gondoltam semmire, csak arra, amit épp zajlik...hogy Feca életében először úszik a tengerben (pedig 2 éve még úszni sem tudott) és hogy el ne vigye az ár; de hogy milyen jó, hogy Marci vele van ; arra, hogy milyen meleg a homok és ha közelebbről megnézed, olyan színes és tele van nagyon apró kagylódarabkákkal; hogy hogy süt a nap és milyen friss és édes illata van a levegőnek és hogy milyen kis hülye az a bébifóka, aki a -rohadtnagy- anyjára nem hallgatva a fiúk közelében úszkált. És hogy mennyire jó lenne ha Ti mind láthatnátok, érezhetnétek ezt. 

Pár órával később jött értünk Billy és annyira nem akartam visszamenni vele. De hát ez egy napra szólt, ennek így kellett lennie. Aznap már sok látogató jött, mindenhol voltak kisebb-nagyobb embercsoportok, a wc-nél sor állt, hangosak voltak és az egyszerű házban azt keresték, hogy tudnák elkészíteni a Costás kávét, amit hoztak. 

Nekünk így kellett látnunk és csak az a nap volt olyan. De az olyan volt. Annyira, hogy itthon már sírva zuhanyoztam, Feca pedig azt kérdezte Marciéktól, bennük is megváltozott-e valami. 

Ez egy boldog bejegyzés. A legboldogabb.