Nem érdekes, hogy még nem írtam a fotózásról?

Arról, amiben megtaláltam az igazi flow-élményt és amitől azt remélem, megváltoztatja az életem?

Különösebb oka nincs, pusztán csak annyi, hogy inkább megélem, mint kiírom. (Erról jut eszembe: tegnap beültünk egy kávézó kerti részébe, ettünk egy szendvicset, ittunk egy teát, olvastunk és úgy gondoltam, jól lefényképzem, hogy aktív tagja legyek az Instagram-nak, de annyira természetesellenesnek tűnt az egész azért-fényképezel-le-hogy-világgá-kürtöljem, hogy hagytam az egészet. Ha lefényképezek valamit és megosztom, az más, mintha csak azért fényképezném le, hogy megosszam. Furavilág.)

Szóval hát vállalkozás. Igen. Az év elején pattant ki FECA fejéből a gondolat. Én csak boldogan kattintgattam, örültem, hogy találtam egy hobbit, valamit, amit annyira élvezek, hogy órák telnek el úgy, hogy nem figyelek másra; hogy nem foglalkozom azzal,  mit gondolonak az emberek, hogy nézek ki, mikor letérdelek, kiterekerem, hogy elkapjam a jó szöget, és mikor megvan a kép, amit képzeltem, olyan boldogság tölt el, amitől, mint egy gyerek, legszívesebbek sokingatva rohangálnék fel-alá.

Tehát Feca volt a gondolat atyja, még valahogy január-február környékén. És miért gyerekek, miért nem mondjuk esküvő fotózás? Azért, mert a gyerekeket mindig is imádtam, valami megmagyarázhatatlan módon, de szerintem ezt már kifejtettem egyszer-kétszer-százszor itt, a blogban. Szeretem, hogy édesek, őszinték, és egy bizonyos korig nem feszengenek, csak szabadon VANNAK. És én ezeket a szabad, őszinte pillanatokat szeretném megörökíteni, ezért is vállalunk csak egy bizonyos korig fényképezést. Mert ha egy baba jól érzi magát, akkor nincs más, csak az. Csak a lufi, csak a buborék, nem pedig a fényképező, ami rá figyel és ami miatt kiszisszen belőle egy halk és félén"csíííz". Ami egyébként eszméletlen aranyos tud lenni, de amit mi szeretnénk az az, hogy a fotózás ugyanolyan élmény legyen a gyereknek, mint nekünk. Hogy élvezze minden percét. Hogy ne is tudja,hogy itt most fényképek készülnek róla, mert hát ő csak játszik. Vagy felfedez. Vagy eszik. De mindenképp jól érzi magát. 

Így hát egy-két hónap alatt utána jártunk mindennek. Milyen fények kellenek, milyen lencsék, nyomtató, hátterek, kiegészítők, hogyan működik ez hivatalosan, és pár hónappal később már készen állt minden az indulásra. Június 6-án pedig közhírré tétetett, hogy a WeeHeart él, jelen van és várja a megrendelőit. 

Hát nem mondom, akad időm két telefonhívás között meginni  egy teát, enni...aludni.... dolgozni járni, szóval élni a hétköznapot, mivel egy ilyen dolog nem robban. Egy ilyen dolog felépül. Az első két csendes hét után eljátszottam a gondolattal,hogy "Mi van, ha..?". Aztán rövidúton le is zártam a témát, mert egyszerűen nem látok erre esélyt. A nemre. Vagyis esélyt látok, mert sosem lehet tudni, de egyszerűen agyilag nem tudom ezt számításba venni, annyira akarom, hogy sikerüljön. Mert annyira élvezem minden egyes percét onnantól, hogy megbeszéljük az időpontot egészen addig, míg átadjuk a képeket, hogy ennek működnie kell. Annyi pozitívat visz az életembe (vagyis életÜNKbe, remélem)  a tudat, hogy alkottunk valamit ( a sonkás szendvicsen kívül), hogy ez egyszerűen nem maradhat annyiban. És tudom, hogy ez csak idő kérdése! 

Úgyhogy vártam...vártam és vártam...aztán még vártam egy kicsit, utána pedig már csináltam..volna, ha  a fotózás napjára nem betegszik le a baba és nem fáradtan, taknyosan és lázasan érkezik meg a kis egyemmeg, úgyhogy új időpont, amire vártam...és aztán végül tényleg csináltam. Tegnap pedig át is adtuk az első kis csomagot az első megrendelőnek és én mondom: ez nem üzlet, ez maga a boldogság. Ez egy kis rózsaszín táska, tele örökemlék cukisággal.

Szerdán pedig jön a következő :)