Hát nem tegnap volt, hogy legutóbb írtam ide. Oli akkor másfél éves sem volt, most meg már 1-2 héten belül 3. Igen, mi már csak gyermekkor-években nézzük az időt :)
"Olivia, nézd már ,hogy néz ki. Ezt most miért csináltad, kismanó?" -ezt hallom épp a nappaliból. Nem adok neki 2 percet és az én ajtómon fog kopogtatni Pumukli. És persze a "kopogtatni" alatt "berontani"-t értettem.
Na de nem miatta írok. Vagyis nem csak.
Hanem amiatt, amit tegnap este éreztem, mikor visszajöttünk Corkba. Már jóval a nyaralás előtt tudtam, hogy nagyon szükségem van rá, hogy hazamenjek. Zaklatott voltam, feszült, kimerült. Hangos a város és nagyon körülvesz, itt van az arcomban és ez nekem sok. Magam miatt és Oli miatt is. Én fák, gyümölcsök, sőt, állatok közt nőttem fel és minél nagyobb ez a kis hölgy, annál értelmetlenebbnek, annál nagyobb hülyeségnek tűnik lakásban élni. Pontosabban egy olyan lakásban, amit beton vesz körül és egy kicsi zöldért is többszáz métert kell sétálni. Normális parkért pedig kilómétereket. "Hiányzik a lépteim hangja". Ez fogalmazódott meg bennem pár hete, mikor egy olyan helyen voltam, ahol végre nem volt beton, hanem hallottam a kavicsokat, a földet a talpam alatt.
Aztán mentünk haza ( mert így hívjuk Magyarországot, hiába beszéltük meg Fecával, hogy megpróbálunk erre odafigyelni, hogy ne zavarjuk össze Olit), felszállt a gép és mikor Budapest felett voltunk, már éreztem, amit mindig: a nyugalmat és a biztonságot. Itthon vagyok. Nem tudom leírni azt az érzést, mikor mindenhol magyar szót hallok és végre picit pihen az agyam. Nem kell figyelni, mert minden megy magától. Minden természetes és magától értetődő. Mint Oli, mikor kérdeztem a gépen, hogy hallja-e, amit a bácsi mond a hangszóróban és azt mondta felragyogó arccal: Hallom! És értem is!!
Otthon aztán megállt az idő és végre én is. Csicseregtek a madarak, hallottam a fákat és a lépteimet, a levegő pedig friss volt, tele mindenféle virág-illattal. Az illatok...azokról valahogy megfeledkedik az ember, mikor nincs otthon. Pedig mennyi érzéssel, emlékkel tudnak megtelni. Miután visszajövünk, még hetekig szagolgatjuk az otthon kimosott ruháinkat és bármilyen jó is akkor épp a kedv, a szívünk az illatba mindig belefacsarodik.
2 hét úgy elrepült, hogy észre sem vettem, pedig próbáltam, annyira próbáltam lassítani és megélni a pillanatot, az ízeket, a látványt, mindent. De két hét akkor is csak 14 nap... semmi a 4 hónaphoz képest, amit vágyódva töltünk. Aztán megint a reptéren voltunk, de már nem biztonságot és nyugalmat éreztem, hanem szomorúságot és kedvtelenséget. Ugyanaz a reptér, ami 2 héttel korábban volt, most mégis másnak láttam. Nem sokkal később felszállt a gép és ahogy néztem fentről Budapestet, arra gondoltam, hogy nekem a magyar fény a legszebb. Magyarországra máshogy süt a nap, máshogy esik a fény. Szerintem ezt sokan tudják, akik hazamennek és másnap felkelnek. A magyar reggel más. Benne vannak az iskolás reggelek, az osztálykirándulások, amikor reggel gyülekeznek a gyerekek. A kora délutáni fényben a bosszúság, amiért cipelhetjük a kezünkben a kabátot, mert reggel még hideg volt. Az estékben pedig összes sokáig udvaron-maradás, fesztiválos esték és minden, amiért imádni lehet a magyar nyarat. Nyár. Erre is gondoltam. Hogy még egyről lemaradunk. Mert a mostani 2 hét alatt majdnem végig esett. Ami jó volt, mert szeretem az esőt is, főleg ha hangos és villámlás, mennydörgés kíséri. De azért jó lett volna izzadni is kicsit, meg strandolni, NYARalni.
Szóval ahogy jöttünk vissza, agyaltam itt ezeken a dolgokon és már nem szomorú voltam, hanem újra nyugodt. Mert letisztult bennem, hogy ennek az írországosdinak már vége. Gyönyörű ország fantasztikus emberekkel, de én nem ide tartozom. Magyar vagyok és magyarok közt szeretnék élni. Azon belül is a családom és a barátaim közelében. Akik átkiabálnak a szomszédból, hogy "Cselóckiági", és bevillan az egész gyerekkorom. Akik etetik az én gyerekemet is egy buliban és úgy figyelnek rá, mint a sajátjukra. Akik hazautaznak minden alkalommal,hogy lássanak minket. És akik éreztetik, hogy mindegy, milyen messze vagyunk és meddig vagyunk távol, náluk mindig lesz helyünk.
Aztán megérkeztünk a lakásba és felugrott egy szám a Bagossy Brothers Company-től, amiről azt hittem, nem is ismerem, de valahogy az utóbbi időben a srác hangja és a dalok stílusa maga Magyarország lett nekem, és ahogy ültem és hallgattam, az forgott csak a fejemben, hogy MIT??? Mit csinálunk itt?? Mit csinálunk itt, mikor lélekben otthon vagyunk? Otthonról hozom a sampont, Oli habfürdőjét, és bár minden nap eltűnik 1-2 hajgumi, de amit Ilditől kaptunk most,mikor első este nála aludtunk, arra úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Minden értékesebb, ami otthonról van. Itt vannak a márkás és olcsó dolgok a számban, de én az otthon vásárolt kínai Minnie-s pulcsit adom Olira még most is, pedig szerencsétlen már kinőtte, bolyhos és foltos is. Nem akarom felbontani az Orbit-ot, mert akkor elfogy és az otthon-ízű.Olyan alapvető dolgot, mint a teát is otthonról hozzuk. Ha nem lenne ilyen dárga, krumplit is hoznék, meg új hagymát. A cseresznyéről nem is beszélve. A kedvenc sorozatom az A mi kis falunk....szerintem nem kell többet mondanom... :D Mindez oké volt az elején, de ha 7 év alatt nem szoktuk meg, már nem fogjuk. Mint ahogy meggazdagodni sem. Úgy látszik, a mi kinti életünknek nem az volt a célja. Hanem hogy tanuljunk az életről. Asszem, én mindent megtanultam, amit lehetetett, vagy legalábbis amit nekem kellett. De ha nem, én itt akkor is végeztem.
Fura, hogy mikor 2 éve hazaköltöztünk,nem volt bennem szomorúság, és valamiért nem volt bennem az sem, hogy soha többé nem látom Cork-ot. Mondtam is akkor, hogy soha nem mondom, hogy soha. De most már érzem, hogy ha innen még egyszer hazamegyek, én ide többé már nem jövök vissza. Épp ezért nem szeretném elkapkodni, át akarom gondolni és tervekkel hazamenni. De minél előbb. Az egyetlen ok, amiért nem pakolok most azonnal az az, hogy Olit nulláról egyből egész napra kellene beszoktatnom az oviba és a költözéssel együtt ez baromi nehéz és sok(k) lenne neki. De gondolkodom a megoldáson. GondolkoDUNK. Mert ezúttal Fecának is minden porcikája hazavágyik, és ez óriási különbség a múltkori hazaköltözéssel szemben.
Kicsit kusza lett, de azért, mert tényleg megjelent a kisasszony (NEMVAGYOKKISASSZONY!!) 2 perc múlva és magával rántott ő , meg az esti rutin is.
A lényeg, hogy hálás vagyok nektek, amiért vagytok, ennyi külön töltött év után is. A helyesírásom kicsit megkopott, de a szeretet nem. Megyünk <3