Honvagyam van. Mindig akkor a legnagyobb, mikor epp itthon vagyok. Mert amikor kint eljuk a kis eletunket, akkor mar nem agyalok ilyesmin, legalabbis nem annyit, mert ket ev alatt belefarad az ember lelke, meg rajon, hogy felesleges is, mert attol csak meg nehezebb.

Aztan hazajovunk, es amikor a nagy rohanasnak vege, es megallok egy percre, akkor tisztan latom, hogy mi mindenrol maradok le, amig kint "jobban elek"...

Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jo dolog ez a bizonyos LEHETOSEG. Hogy mindenki mehet, amerre lat, szerencset probalni. Csaladok szakadnak szet azert, mert az emberek nem probalkoznak elegge itthon, mivel tudjak, van mas alternativa is. En sem probalkoztam elegge. Lehettem volna sokkal ambiciozusabb, de a konnyebb utat valasztottam, meg ha az latszolag bator es nagy lepesnek is tunt. De bator az, amikor kockazatot vagy plusz terhet vallalsz mondjuk az onmegvalositas erdekeben. Amikor felnottkent ulsz vissza az iskolapadba munka mellett, mert tizenevesen meg nem tudtad, miben vagy jo, ezert akkor rossz iranyba mentel. Amikor teszel valamit onmagadert, a boldogsagodert, nem pedig belepreseled magad egy helyzetbe, ami oromot nem okoz, csak konnyebb megelhetest nyujt. Szeretjuk a kinti eletunket, de azert, mert egyutt vagyunk. Nem az orszagot, az ottani embereket, vagy a lakasunkat, hanem egymast...es emiatt minden mast. De ez itthon is meglehetne..

Minden nyaron latom az itthoni gyerekeket mezitlab jatszni, meg vizzel pocskolni, mocskosan enni a meg mocskosabb gyumolcsot es annyira hianyzik a gyerekkorom, hogy legtobbszor inkabb veluk vagyok, oket nezem, mint a "nagyokkal" beszelgetek, akikhez mar egyebkent -elmeletileg- tartozom. Ma azon fantazialtam, hogy mennyire jo lenne, ha minden unokatesom, akikkel felnottem, hazakoltozne, es olyan kozel laknank egymashoz, mint regen. Segitenenk a masiknak meggyet, almat, paradicsomot szedni, krumplit asni, es ha nekem sok a barackom,  nektek adom, mert tudom, hogy ti is szeretitek. Tartanank a szuli- es nevnapokat, es a gyerekeink ugy nonenek fel, olyan koszosan, faramaszosan, garazs-ajtajaba-szivecsket-karcolosan, mint mi. Mennyire jo lenne! Es, mint akkor a szuleink, valoszinuleg mi is vitaznank egymassal neha, de a gyerekek ebbol semmit sem latnanak, mert mi sem lattuk, csak azt, hogy a szulok beszelgetnek es ez milyen jo, es remelem, holnap is jovunk. 

Szar a helyzet itthon, tudom. Mert mindenkitol ezt hallom, es ezt is latom. De nem lehet, hogy ez annak is koszonheto, hogy ilyen tomeges a kivandorlas? Ugyanez lenne, ha mindenki hazajonne? Ha osszetartanank, nem pedig mindenki a maga mondjan probalna meg boldogulni? Persze ehhez az is kellene, hogy ne legyen ilyen szarrago, irigy, kapzsi a magyar a magyarral. Es ezzel leptem at a realitas hatarat..

Tudom, EN TUDOM, tenyleg, hogy nehez itthon, ezert is nem jottunk meg haza. Egyszeruen csak sajnalom, hogy igy alakult. Mert a skype nem segit, csak eltakar. Elhiteti, hogy igy is elheto az elet, es hogy nem maradunk le semmirol....csak aztan mikor hazajovunk, latjuk, hogy az egyik 3 foggal es 5 kiloval tobb, a masik meg 10-zel kevesebb, es tudjuk, hogy miert, de akkor sem voltunk itt, mikor megtortent. Csak olvassuk, meg halljuk, hogy mi tortenik az eletunkben, de nem eljuk meg. Mert  igen, mi agyban meg mindig 100%-osan itthon vagyunk, itthon elunk. Ott csak a testunk van, ami eljar dolgozni, aztan hazamegy aludni, ezt megcsinalja vagy 120szor, aztan varja, hogy mehessen oda, ahol a nem-fizikalis resze van....Haza.

Probalok a jelenre, a mindennapjaimra koncentralni, es neha el is hiszem, hogy megy, de mikor hazajovok, olyan hamar visszarazodom az itthonletbe, mintha soha el sem mentem volna. Hat hogy van ez? Miert vagyok ott, ha ugyis itt vagyok? 

Ne menjetek vilagga.