Már vissza, Corkba.

Azért nem írtam eddig, mert olyan nehéz nekikezdeni. Annyi minden történt a 3, otthon töltött hét alatt, hogy napokon keresztül írhatnám. De nem fogom, felesleges, mert ott voltatok velünk, tudtok mindenről. :)

Inkább csak írnék arról, amit éreztem otthon, és amit érzek most.

Mikor leszálltunk a gépről, függetlenül attól, hogy egész nap utaztunk, olyan lelkes és üde voltam, amilyen 10 óra alvás után sem vagyok. Ezt az első benzinkutas kicsit le is törte, mert este volt, ő meg fáradt (vagy csak nagyon magyar...), úgyhogy az otthon megszokott flegma sítusban szolgált ki. Nagyon szarul esett, mert ez tényleg csak a jóöreg magyarokra jellemző és itt 10 hónapig nem kaptam belőle.

.............

Azt hiszem, kicsit megtört bennem valami, mert most nem tudok ezekről írni. Arról, hogy milyen jó volt veletek otthon és hogy mennyire tisztán, minden lelkesedéstől mentesen nem akartam visszajönni. Mert az első alkalommal, mikor kijöttünk, még újdonság volt, úgyhogy a félelem és a szomorúság mellett volt egy kis izgalom is.
De most már a hétköznapokba jöttünk vissza, így a búcsúzkodásnál nem volt más, csak a "nem akarok".

Ritkán érzi az ember ez ilyen tisztán, szerintem. Mert ha valamit nem szeretne, akkor is van benne egy "de jó lesz az", meg "kell az" érzés. Mint a fogorvosnál: nem akarsz bemenni, de tudod, hogy kell, és hogy a végén jobb lesz, mint most.

Na, erre a mostani helyzetre nem biztos, hogy el tudom mondani. Nem tudhatom, hogy jobb lesz-e később, nem tudom, hogy segít-e. És ha segít is, nem tudom, megéri-e.

Persze az, hogy maradunk-e, nem kérdés. Nincs sok választásunk. Ami a mi döntésünk az az, hogy az itt keresett pénzt mire fordítjuk. A jelenre, a MOSTra, arra, hogy jól éljünk, utazgassunk, kihasználjuk a lehetőséget, vagy a jövőre. Állandóan arról papolok, hogy a mostban kell élni, nem aggódni a jövő vagy a múlt dolgai miatt, csak a jelen pillanatot élvezni. De én a jelent akkor sem tudnám igazán élvezni, ha ezer eurós lakásba költöznénk, autót vennénk és utazgatnánk. Úgyhogy inkább megtartjuk a pénzt, hogy a jövőben boldogan élhessünk. Otthon. Az egyik filmben, amit még otthon néztem, hallottam egy jó gondolatot: "Az a lényeg, hogy rájöjjünk, mi az, ami meghozza nekünk a lelki békét." Hogy a mostban mi, azt nem tudom, azon még gondolkodnom kell. De a jövőképem, amitől a legboldogabb lennék az az, hogy Magyarországon élünk (még ha Pesten is, de mindenkitől max 2-3 óra távolságra), és egy saját kis vállalkozásban próbálunk kibontakozni, miközben azon megy mindennap a vita, hogy adhat-e Feca kekszet reggelire a gyereknek vagy sem.

És ha valami, akkor ez a gondolat az, ami a jelenben is meghozza nekem a lelki békét. Nem a vállalkozáson van a hangsúly, vagy a kekszen. Hanem azon, hogy a közeletekben. Hogy mindenkivel találkozzak és megihassak SZEMÉLYESEN egy kávét havonta legalább egyszer. Szerintem nem kérek sokat. 2 vagy 3 évet adunk magunknak itt, utána oda megyünk, ahová tartozunk és ahol gondolatban egyébként is mindig vagyunk.

Most még tényleg nem tudok többet írni az otthon töltött időről, mert kiszakad a szívem a helyéről és ráesik a billenytűzetre, de a lényeg, hogy elmondhatatlanul jó volt Veletek, még ha csak egy kávéra, vacsira, vagy ölelésre volt is időnk. Köszönjük, hogy vagytok, és hogy továbbra is vártok minket!