Nem vagyok valami rózsás hangulatban, de írok, mert ez is hozzátartozik az ittlétünkhöz. Nem minden nap olyan idegesítően mosolygós, mint az előző bejegyzéseimben. :)

Szóval ma reggelre azt álmodtam, hogy otthon vagyok, Újfehértón. Csak mászkáltam az utcán valakivel és akkor esett le, hogy "Hiii! Itthon vagyok!". Úgyhogy elkezdtem örömömben sírni és azt sem tudtam, hová menjek, hová lépjek, hogy minden négyzetcentimétert kiélvezzek. Aztán felkeltem és azt éreztem, hogy "Most azonnal haza akarok menni", szinte  pánikszerűen. De csak pár másodpercig tartott, mert aztán felfogtam, hogy ez most nem lehetséges és felesleges is azt akarni, felesleges pánikolni miatta.

Persze nemcsak az álom volt a kiváltója ennek. Már pár napja elég sokat gondolok arra, hogy otthon mindenki éli az életét, megy valahová, csinál valamit, emberek összeülnek, beszélgetnek, rokonok leszaladnak egymáshoz megkérdezni, mi újság, elmennek bicajozni, strandra, bográcsolni....együtt. És én mindenből kiamaradok, semmiről sem tudok,amiről igen,arról is csak utólag. Mintha meghaltam volna és kívülről nézném, hogy akiket szeretek, milyen jól érzik magukat. És nem az a baj, hogy jó nekik, hanem hogy nem lehetek velük.

És már most leesett, amit amúgy eddig is tudtam: hogy a pénz nem boldogít. Pedig nem is vagyunk gazdagok most sem, egyszerűen csak több mindent megengedhetünk magunknak. Most voltunk a kedvenc lakberendezési boltomban és leárazás van, úgyhogy vettünk pár cuccot, de nem nagyon érdekel. Még hamar lecsengett ez az "Egy-csomó-mindent-meg-tudunk-venni-amit-eddig-nem-,jaj-de-örülök-neki" időszak. Tarthatott volna tovább, mondjuk addig amíg haza tudunk menni. Mert most nem nagyon van, ami feldobjon. Jó álmondozni arról, hogy mi lesz, hogyha sokkal többet fogunk keresni és kihozhatjuk egy-egy hétre a családot, a barátokat, elvihetjük őket étterembe, olyat mutathatunk nekik, amit még nem láttak, de az még elég messze van. Nagyon messze. Arról nem is beszélve, hogy mi mikor tudunk hazamenni. Karácsonykor? Remélem.

Az ilyen napokon tényleg annyira letisztul bennem ez a pénz-boldogság kérdés. Annyira egyértelmű. De pénz nélkül nem lehet élni, muszáj küzdeni, szenvedni érte. De miért nem csinálhatja mindenki azt, amiben a legjobb? És tényleg ez az élet? Nem bírom felfogni. Hogy be kell mennie az emberek nagy részének egy olyan helyre, ahonnan alig várja, hogy kijöhessen. Aztán hazamegy, hogy kipihenje és másnap kezdi elölről. És akkor van -jó esetben- két napja, hogy élvezze a munkájának a gyümölcsét, magyarul a pénzt. Persze vannak, akik még csak ezt sem tehetik meg, mert mindendük elmegy arra, hogy fenntartsák magukat és a háztartást.
Ez a világ úgy szar, ahogy van. Ez nagyon nem normális így. Tök jó lenne, ha egyszer tényleg ki tudnánk vonulni ebből páran, egy kisebb közösség és fenntartani magunkat. Egyre biztosabban érzem, hogy ezt a mai idióta, rohanó, kapzsi, modern világot nem nekem találták ki. Nem érzem benne jól magam.

Az írekben is tök nagyot csalódtam, ha már itt tartunk. Mikor kijöttünk, annyira örültem, hogy mindenki olyan kedves, mosolygós, aranyos...de itt is ugyanolyanok, mint otthon a többség:a hátad mögött már nem olyan szívélyesek. És amellett még buták, lusták és érzelmileg is fejletlenek.

Szabadnapom van, itthon ülök és nem tudom, mit csináljak. Kihez menjek, kivel találkozhatnék? Lehet, hogy keresnem kellene emellé egy másik részmunkaidős állást is (ha már a munka fantasztikus előnyeit ecseteltem pár sorral ezelőtt :) ) hogy ne legyen ennyi időm gondolkodni. Egyszerűen nem tudom, hogyan tudnám kihasználni, kiélvezni, hogy itt vagyok. Mert egyedül nem fogok beülni sehová, Feca meg dolgozik. Ez a legrosszabb. Hogy mindenki otthon, mindenki messze van.

Persze az is lehet, hogy mindent megoldana, ha innék egy rendes kávét. :) Mert 2 napja úgy döntöttem, hogy leállok vele és most fáj a fejem, álmos és lehangolt vagyok. Még jó, hogy ma reggel mondtam Fecának, hogy "Tök jó, egyáltalán nem érzem a hiányát" :)

Na megpróbálom feldobni magam A Talking Heads- Once in a lifetime címűjével.

Jaaaj, nagyon szeretem ezt a számot. De sok emléket hozott elő, úgyhogy elkezdtem leírni, hogy kik és mik hiányoznak. Aztán rájöttem, hogy felesleges itt ülnöm és csak még jobban belehergelnem magam ebbe. Helyette inkább kimegyek és csinálok pár fényképet,megpróbálok arra koncentrálni, hogy most milyen szép helyen élek.

És egyébként is: örüljek, hogy van kit hiányolni. Akinek fontos vagyok és aki szeret,annak most is írhatok, még ha nem is ugyanolyan, és az ott lesz, mikor hazamegyek.

Szép napot és ne vegyétek természetesnek, hanem örüljetek, hogy ott vagytok egymásnak!

Puszi! :)