A pofátlanság netovábbja már az, amit mi csinálunk. Tudom. De itt rohan az idő. Tudom, hogy mindig minenkinek ezt mondom/mondjuk, de tényleg így van. Kettőt pislogok és eltelt egy hét. Időm meg amúgy semmi, de hogy mire megy el, azt nem tudom.

A munka, amiről az előző bejegyzésben áradoztam...hát az továbbra is ugyanolyan jó. :) Sőt,még jobb, mert Natalie-val -úgy érzem- nagyon jóban lettünk. Sétáltunk a városban, beültünk "cukrászdába", kávézgattunk, beszélgettünk munka után, tegnap pedig együtt ebédeltünk. Ott főzött a szállóban. megterített a folyó mellett lévő kis teraszon, és  volt minden: előételnek sajtok fehér borral,

főételnek valami orosz kaja disznóhúsból párolt zöldséggel és vörösborral,

aztán ittunk egy kapucsééénót a nappaliban, mellé pedig jégkrémet ettünk, meg az én keksztekercsemet.

Aztán meg elmentünk a közeli parkba sétálni, hogy lejárjuk azt, amit ettünk...meg ittunk. :)

Közben pedig végig beszélgettünk,úgy 5 órán kersztül. Ja, de nem csak ketten voltunk, hanem ott volt még Natalie-nak egy olasz barátnője, Daniela is. Először kicsit tartottam a helyzettől, mert nem akartam én lenni az, aki mindig visszakérdez, mert nem érti, hogy miről van szó, és ezzel elrontja az egész délutánt. De egyáltalán nem volt ilyen gond, és így belegondolva tök durva, hogy én, Cselószki Ági Újfehértóról egy olasszal és egy litvánnal ebédeltem, bort ittam, sajtott ettem és angolul beszélgettem -probléma nélkül. Hihetetlen, hogy fél év alatt mennyire a feje tetejére állt minden. Nagyon jó élmény volt és még talán soha nem örültem ennyire, hogy meg mertük lépni ezt a dolgot, ki mertünk jönni. Tényleg úgy érzem végre, hogy ÉLEK!

Na és ekkor jött a telefon egy másik állás lehetőségével. Takarítós meló az is, egy hotelben. Épp a nappaliban ültünk és röhögcséltünk, beszélgettünk, mikor jött ez a telefon és úgy éreztem, Barbi azt várja, hogy egyből csapjak le rá, de az agyamon kívül minden egyes pocikám maradni akart. Bejelentett meló heti fix hamincakárhány órával. De érdemes váltani csak a pénz miatt? Érdemes azt kockáztatni, hogy ide még mindig mosolyogva megyek és úgy is jövök és hogy azt sem bánom egyáltalán, hogy kb kéthetente van egy szabadnapom? SZERETEK itt dolgozni. Nemcsak szimplán elvagyok, nem bánom, hanem szeretek oda menni, szeretem a helyet, hogy Natalie állandóan mosolyog és hogy megihatok egy kávét anélkül, hogy bárki ostorral csapkodná a hátam. Jó, nyilván most túloztam kicsit, de bárki, aki dolgozott már olyan helyen, ahová sírva vagy gyomorgörccsel ment, tudja, hogy miről beszélek és miért nem akarom ezt a mostanit feladni még akkor sem, ha bizonyos szempontból sokkal előnyösebb lenne a másik.

Benne van a pakliban, hogy meg fogom bánni, ha maradok, mert Natalie holnap elmegy két hónapra és helyette a tesója jön, aki állítólag még aranyosabb, mint ő, de ezt csak akkor fogom megtudni, ha már itt lesz.

Ha viszont elmegyek, azt nem lehet, hanem BIZTOS, hogy meg fogom bánni, mert nem terem minden bokorban olyan munka, ahol tudom, hogy emberszámba vesznek, főleg takarítóként. És pont nem rég gondolkodtam azon, hogy milyen mázlista vagyok, amiért nem egy nagy, embertelen, személytelen céghez kerültem.

Szóval hát igen, elég egyértelmű volt, hogy mifelé hajlok, de Fecával is meg akartam beszélni a dolgot, és ahogy számítottam rá, tök megértő és empatikus volt, úgyhogy megegyeztünk, hogy maradok.

És nem érzem úgy, hogy rossz döntést hoztam volna. Azt hiszem, takarító állást találok máskor is, de olyan helyet, mint ez, nem valószínű. Tudom, hogy nem maradhatok itt örökké, és nem is szeretnék. De ez most több, mint kielégítő, és szeretném ezt a ritka érzést kiélvezni..

Csak a rohadt pénz az, ami annyira megzavart. Mert végülis azért jöttünk ki, nem? Hát nem! Azért jöttünk, hogy jobb életet éljünk, mint otthon. És ha itt sem csinálok mást, mint hogy a mindennapjaim jelentős részét egy olyan helyen töltöm, ahol nem szeretek lenni, akkor nem volt semmi értelme kijönni. Kereshetnék több pénz, kereshetnénk annyit, hogy pár év múlva lakást vegyünk belőle otthon, de minek, ha közben úgy érezzük, másból sem áll az életünk, minthogy robotolunk? Jó, ha van pénze az embernek, de mit csinál vele, ha a munkája annyira kiszívja belőle az életet, hogy nincs ideje, és ami még rosszabb, nincs is kedve elkölteni?

Úgyhogy inkább élek kevesebb pénzből, de úgy, hogy nem érdekel, melyik nap dolgozom és melyik nap nem, és nem várom kétségbeesetten a szabadnapot. Még szerencse, hogy Feca is így gondolja... :) (Mekkora mázlim van vele..)

Úgyhogy a munkáról ennyit. Ha rosszul döntöttem, az sem érdekel, de most a szívemmel egyértelműen érzem, hogy itt kell maradnom, csak az anyagias agyam mondja, hogy "a pénz, a pénz, a pénz!".

Na de másról is egy kicsit. Most, hogy én is dolgozom, elkezdtük csinosítgatni a lakást. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak apró hangulatjavító kis kiegészítőkre. Van itt egy bolt, az a neve, hogy Meadows & Byrne. Olyasmi sítlusa van, mint otthon az Angyalszigetnek Nyíregyen. Sokat jártam oda, de mindig csak nézelődni, szinte soha nem vettem semmit, max egy szalvétát, helyette inkább csak csorgattam a nyálam, mert nem engedhettem meg magamnak. Na, ez a hely is olyasmi és árban is hasonló. Csakhogy most már a 8 euró nem a majdnem egész napi fizetésem, hanem egyórás. Úgyhogy most már nem facsarodik össze a szívem, hanem beteszem a kosárba, mert megtehetem, VÉGRE!. Nem nagy dolgok ezek, nem létszükséglet, tudom. De állandóan csak nézelődni és soha semmit meg nem engedni magamnak, nagyon fárasztó. De itt végre fellélegeztem. És 12 euróért vettünk wckefét, nem pedig 6 és félért, pedig volt olyan is.

Akkor most jöjjön ezekről pár kép, ami lehet, hogy csak nekünk érdekes, de akkor is megnézitek. :)

Nem, nem vettünk egy kanapét (még..), csak pár párnát rá.

Vidám foganTYÚK a hálóban :)

...és a fürdőben

Kisszoba

Hangulatos gyertyatartó.

Jószágok is vannak már.

Meg teatartónk, mint otthon.

Szépséges szennyeskosár. :)

És egy nyugi-tábla a hálóba, hogy tudjuk, mi a dolgunk.

Nekünk tényleg óriási a kontraszt, mert otthon is vannak olyanok, igen, akik gondolkodás nélkül megvehetnek ilyeneket. De én nem tartoztam közéjük, én mindig mindenből a legolcsóbbat vagy a leggazdaságosabbat vettem, mert minimálbérből mi mást csináltam volna?! Úgyhogy nekünk ez a kicsi is óriási lépés, óriási fejlődés. És nem is baj, hogy nem kaptunk mindketten egyből teljes munkaidős állást, mert lehet, hogy nem is tudtuk volna hirtelen kezelni a helyzetet. Hogy annyi pénzünk van, hogy csak a nagyobb dolgokra kell spórolni, olyanokra, mint egy hűtő vagy egy mosógép, nem. 

Szeretek itt élni még mindig, és egyre jobban... Csak az idő múlásával a honvágyam is nő.. Úgyhogy GYERTEK KIFELEEEE! :)