Sziasztok!

Azt hiszitek, hogy beteg vagyok, amiért ennyit írok, mi? :) Hát nem, csak van mit mondani.

Igazából már az előző bejegyzésemben is azt akartam, amit most, csak Fecának van egy olyan szokása, hogy semmit nem szeret elmondani, kimondani, amíg nem biztos. Ha elmondja,akár egy embernek is, és aztán mégsem jön össze a dolog, akkor meg van róla győződve, hogy az amiatt volt. És ez elég ragadós -de nagyon rossz- szokás. Mert már én is elkezdtem és nemcsak a nagy dolgokkal, hanem a kisebbekkel is. Hogy nem merem kimondani a jó dolgokat anélkül, hogy hozzá ne tenném, hogy "egyelőre" vagy "Úgy néz ki, de még ki tudja..", stb. Mert ha anélkül mondom, úgy érzem, hogy azzal "elszólom", "előre iszom a medve bőrére", ilyesmi. Rohadt fárasztó. Úgyhogy Kisfecám, innen üzenem Neked is, hogy hagyj fel ezzel, mert egyrészt: nélküled én sem tudok :), másrészt pedig sokkal szebb az élet, ha megengeded magadnak, hogy örülj. Nyugodtan, nem pedig fél szemmel oldalra kacsintgava.

Na, de hogy mit akartam múltkor? Azt, hogy pénteken nap közben hívott a lakásunk tulaja, hogy dolgozik most egy helyen, és fél füllel meghallotta, hogy részmunkaidős takarítót keresnek, úgyhogy oda is ment, és megmondta, hogy ő ismer valakit -engem-, akit érdekelhetne a dolog. Már maga ez nagyon jól esett, mert mondta ő korábban is, hogy majd ha hall valamit, akkor szól, de ezt mindenki mondja, csak a többség nem gondolja igazán komolyan. Ő meg igen, pedig nem is nagyon ismer. Jó tudni, hogy vannak még ilyen emberek. Na, és mondta, hogy másnap jön a lakbérért, és ha gondolom, adjak neki egy önéletrajzot, és ő be is viszi nekem, mert ő már ismeri őket, és így hátha több eséllyel indulok. Mondanom sem kell, hogy repestem. Na, de közben,még ugyanazon a napon Barbi -hozzájuk jöttünk ki, ők tűrtek meg minket a lakásukban, amíg találtunk sajátot :) - írt egy sms-t, amiben azt kérdezte, hogy szeretnék-e a Subway-ben dolgozni, mert most lehet, hogy tud benne segíteni. Persze, hogy egyszerre kettő, persze, hogy mindig ez van. Mióta itt vagyunk, ez a harmadik alkalom, hogy ez történik: hónapokig semmi, aztán egyszerre kettő, csak hogy még azon is agyalhasson az ember, hogy melyik lenne a jobb. ( De ez legyen mindig a legnagyobb problémám :) ) Rögtön írtam neki, hogy persze. Mert agyalni ráérek később is, meg egyébként is: előbb el kellene jutni konkrétan addig, hogy legyen miből választani. :) Mert ezek csak lehetőségek voltak akkor.
Mondta is Feca, hogy ne éljem bele magam, meg elkezdte az esélyeket latolgatni és pont, mikor erről beszélt, csörgött a telefon, Barbi hívott azzal, hogy vasárnap már mehetek is vele egy próbakörre :) Öröm volt és boldogság. Persze, ezt a munkát jobban szerettem volna, mert jobb, mint a takarítás, amiről meg másnap reggel kiderült, hogy egy nightclub-ban lenne. Odaadtam a tulajnak az önéletrajzot, de mondtam neki, hogy van ez a Subway-es dolog és még nem tudom, hogy mi lesz belőle, erre mondta, hogy akkor még nem is adja oda, hanem, ha megtudom, hogy mi van, jelezzem neki és, ha kell, akkor odaadja akkor, ha nem, akkor meg nem játssza el most ezt a kártyát, hanem ide még viszatérhetünk fél év vagy egy év múlva is, ha a Subway nem tetszik vagy akármi. Mekkora jó fej!!! Kicsit féltem tőle, hogy meg fog haragudni, amiért ő ennyire próbál segíteni, én  meg "lepattintom", de nem volt semmi ilyesmi, sőt, örült nekem, úgyhogy ebből is látszik, hogy ő őszintén csak segíteni akart rajtunk. Jó tudni, hogy vannak ilyen írek is. :)

Na de a munka: vasárnap déltől bementem Barbival. Csak ketten voltunk, úgyhogy el tudott magyarázni alaposan (és MAGYARUL!!) mindent. Ami azt illeti, nem hittem, hogy ilyen összetett ez a dolog. Ezeken a helyeken, ugye, ott csinálják előtted a szendvicset, szóval nem az van, mint a mekiben, hogy mondod, hogy egy sajtos, hátrafordul és leveszi a polcról. Hanem ott, a szemed előtt készül az egész. Tudni kell, hogy ha azt mondja a vevő, hogy egy Big beef-et kér, akkor mit teszek bele, de fordítva is, hogy ha azt mondja, hogy sonkát és pulykát kér, akkor tudjam, hogy ez milyen szendvics, mit kell beütni a gépbe, mert abban a szendvics neve van benne. Szóval nekem ez a része elég kacifántos volt elsőre. Plusz, ugye, a bagettet is ott sütik, az is előkészület, a cookie-t is, közben elő kell készíteni a konyhában az újabb adag húst-zöldséget, miegymás, na de nem megyek bele a részletekbe, a lényeg, hogy az első estén úgy zsongott a fejem, hogy az utolsó 1 órában már csak hallottam az információkat, de az agyamig nem jutottak el. Plusz minderre rájön a stressz, amit a nyelv miatt érzek. Hogy mi van, ha nem értem, hogy mit kérnek, visszakérdezni ötször gáz, ilyesmi.  De minél több szendvicset csinálok, annál jobban tudom, hogy mit akarnak, hogy mit kell kérdeznem, ilyesmi. Úgyhogy rutin kérdése a dolog, csak én elég türelmetlen vagyok ilyen szempontból (is), úgyhogy itthon tanulgatom a szendvicseket meg a fontos infókat. :)

Úgy volt, hogy egy lánynak a helyére megyek, aki nem tud dolgozni pár hétig. De ő mégis tud, viszont egy másik lány meg pont most jelentette be, hogy ő csütörtöktől nem jön, mert kapott másik melót. Úgyhogy pont kapóra jöttem, és így részmunkaidős kisegítő helyett teljes munkaidős leszek úgy, hogy jövőhéten már lehet, hogy egyedül nyitok és/vagy zárok. Úgyhogy mondta a főnök -akivel tegnap beszéltem először és nagyon jó fej-, hogy próbáljak minél gyorsabban megtanulni mindent, mert nagyon kell az ember. Elkérte az adataimat, kaptam munkaruhát, jövőhéten meg már kapom az első fizetést.

Úgyhogy itt tartunk most. :) Azt mondta, az első két hét az próbaidő (Itt jön be Feca, ezért nem merem még mondani, hogy meg van a meló), aztán majd megbeszéljük a többit. De én nagyon szeretném. 

És megint bebizonyosodik, amit múltkor is írtam: hogy minél kevésbé ragaszkodik az ember a pénzhez, annál könnyebben jön. És minél kevésbé hajszol az ember valamit, annál könnyebben megkapja. Olyan, mint az ír kobold, Leprechaun legendája: ha elkapod a manót és minden áron meg akarod tartani, nem engeded el, akkor a szabadságáért cserébe kapsz egy marék aranyat, ami viszont levéllé változik, miután a kobold kiszabadul. De ha nem akarod őt rabul ejteni, akkor a jóságodért kapsz egy ezüstshillinget, ami mindig visszatér a tárcádba.

HÁ! Lehet, hogy megfejtettem a ír legendát? Ezek meg itt keresik a manókat...:))

Összességében nézve az egész dolgot, azt kell, hogy mondjam, megint meg lett mindennek az értelme és az oka: mikor kijöttünk, Barbi már akkor is próbált ide bejuttatni, de akkor nem sikerült neki. Ami azért nem baj, mert valószínűleg nem is volt még elég jó az angolom ehhez a munkához, mint ahogy ez a centrás állásinterjún be is bizonyosodott. Úgyhogy találtam helyette a takarítósat, ahol belejöhettem a nyelvbe, felvehettem az ír -meglehetősen kényelmes :)- tempót és most, hogy már van némi rálátásom a dolgokra, megpróbálhatom ezt. És minél inkább felfogom és felismerem az ilyeneket, annál könnyebb elviselni a kudarcokat menet közben is.

Most megyek, mert lassan készülnöm kell, de bárhogy is alakuljon ez a két hét vagy ez a munka, Barbi, Neked szeretném itt is még egyszer megköszönni a mindent!!

Szép napot nektek!