Elmenés-visszajövés
Pár szó arról, hogy ha vonaton ülsz, mindenki más mozog, vagy csak te mozogsz. Feca vagyok.
Nyolc és fél hónapja jöttünk ki, most hogy ez sok, vagy kevés, nézőpont kérdése. Nekem sok, rengeteg, az otthoni kaja, a megszokott utcák, barátok, arcok, és a nyelv nélkül. Nektek meg semmi, sokan észre sem vették, hogy eljöttünk, biztos van olyan is, aki azt gondolja, jó rég láttam már őket...ja, persze, kimentek. Meg van, akinek hiányzunk, ez jó érzés.
Nemsokára hazamegyünk pár hétre, feltöltődünk, felhízunk. Nagyon várjuk, én konkrétan minden nap gondolok rá, mindig nézem a naptárat, már csak hat hét, be vagyok pörögve. Éjszaka, meló közben, amikor már semmi erőm nekiindulni a sokadik feladatnak, ez a gondolat ad még egy utolsó lökést. De mi van, ha kicsit túlgondolom én ezt? Mert bennem az van, hogy otthon majd találkozunk mindenkivel, elmegyünk bulizni, vagy otthon kis összeröffenés, hajdihó-jajjdejó. Aztán beugrott ez a fenti dolog. Az egész elköltözés igazából csak nekünk ekkora dolog. Nekünk változott meg a világ, nem másnak. Akik otthon maradtak, azoknak minden ugyan az, mint volt, Az utcák, az emberek, a tévéműsor, a feladatok. Csak épp két emberrel kevesebb jön szembe, mint eddig. Ráadásul a két ember ezelőtt is keveset jött szembe, mert állandóan hülye beosztásban dolgoztak.
Azt akarom mondani, hogy az egész hazamenetel csak nekünk lesz egy igazi sokk (szerintem nekem a mindeddig elmaradt sírás is majd akkor jön elő), a többieknek semmi különös. Sőt, alán még furán is néznek majd, hogy mi a francnak örülünk mi ennyire? És most nyilván nem a családról beszélek, nekik is nagyon jó lesz, ha otthon tudhatnak minket, persze.
Ennyi.