Olyan értelemben, hogy most nekem van munkám, nekem nincs időm magamra, meg semmire, és Feca van itthon, ő érzi, hogy "sosem lesz munkám", ő várja, hogy történjen valami, ő aggódik a pénz miatt.
Ági vagyok, ebből, gondolom, kiderült.
Hogy mi történik mostanában? Hát meg volt Fecának a 30. szülinapja. Jó volt, de nekem a bulikból most megint elég félévre. Levettük Facebookról a születési dátumunkat, mert úgy gondoljuk, akiknek fontosak vagyunk, azok anélkül is tudják. Hát nem tudták, alig köszöntötte fel valaki. És lehet a rohanó életre hivatkozni, meg arra, hogy "én sosem tudtam az ilyeneket megjegyezni", de erre való a naptár, meg a telefonban az emlékeztető, úgyhogy nem tudom, ő hogy élte meg, de én helyette is csalódtam picit és elgondolkodtam. Aki igazán fontos, és főleg, aki régi barát, annak fejből tudod a szülinapját. Mindennap dolgoztam az utóbbi hetekben, mégis tudom, hogy KRISZTA: AUGUSZTUS 2! És az sem kifogás, hogy "én sem várom el, hogy felköszöntsenek a szülinapomon, engem nem érdekel az ilyesmi", mert Feca szülinapja Fecáról szól, arról, hogy ő hogy áll hozzá, mit érez ezzel kapcsolatban. Márpedig neki fontos volt. Mindegy, csak elgondolkodtató az ilyen.
Rólam annyit, hogy mindennap dolgozom, nem volt egy szabadnapom sem az utóbbi két hétben. Feca szülinapján volt egy, előtte szintén 2 hét egyhuzamban. Nem panaszképp írom, sőt. 4-6 órákat dolgozom, úgyhogy nem olyan vészes. Fizikailag néha kicsit elfáradok, de valahogy pont akkor jön mindig, hogy másnap csak 10-re kell menni, úgyhogy tudok pihenni. Most Natalie testvére, Viktorija (így írja..) van itt. Kicsit nehéz volt megszokni a stílusát, mert nagyon egyenes és nagyon.. hogy is mondjam..."mánakélős", úgyhogy emiatt volt, hogy ott hagyott egyedül a szállóban, amikor nem kellett volna, de a végére (jövőhéten jön vissza Natalie) nagyon megszerettem. Olyan, mint egy gyerek. Annyira tud lelkesedni mindenért és olyan őszintén tud nevetni, ahogy általában az emberek -már- nem. Mert felnövünk és már nem tudjuk, hogy kell ilyen őszintének lenni. Ő, ha gondja van, megmondja,és ha kedve van hozzá, megcsinálja. Nemcsak tervezgeti. Persze néha kicsit szélsőséges ez a "Ha akarom, akkor megcsinálom", mert múltkor pl hajnali fél 3-kor ment ki az óceánhoz. De alapvetően nagyon tetszik, hogy ennyire megéli az életét. Engem is hívott állandóan mindenhová, de mindig csak "Neeem, most nem. Ma nem, majd máskor.". Nem tudom, miért lettem ilyen. Azt hiszem, az egyetemen alakult ez ki, mert ott voltam életemben kb először teljesen egyedül (minden suliból baráttal mentem át a következőbe), és nem tudtam kezelni a helyzetet, nem tudtam, egyedül hogy kell ismerkedni, úgyhogy 18 évesen begubóztam. Röpke 6-7 évvel később viszont kezdek rájönni, hogy ha vinni akarom valamire, ha ÉLNI akarok, akkor ezt abba kell hagynom. Nem olyan könnyű ám, mint amilyennek tűnik. Hogy csak azt mondom:ok, megyek. Mert magamban mindig kifogásokat keresek, még akkor is, ha tudom, jól fogom érezni magam, ha elmegyek. De rákényszerítem magam, vagyis inkább csak elhessegetem a kifogásokat.
Így történt, hogy tegnap uszodában voltam, aztán utána ahelyett, hogy hazajöttem volna (este, amikor már "itthon a helyem" :) ), még felmentem Viktorijához, ittunk bort, ettünk palacsintát és beszélgettünk. Nagyon jó volt. Szerdán pedig megyünk együtt tangó táncórára -ha nem győznek a kifogások. :) Persze ilyenkor jön a kérdés, hogy "Ezek csak kifogások, vagy észérvek?". Szerintem így kezdődik a skizofrénia. :)
Na a lényeg, hogy jól érzem magam attól függetlenül, hogy mindennap dolgozom.
Más: mi más? Honvágy? Van. Mindennap. De hallom, hogy otthon egyre rosszabb a helyzet, úgyhogy lecsitítom magam és a hovágyódó lelkem, mert itt még mindig gond nélkül élünk egy minimálbérből. 14-én volt féléve, hogy kijöttünk. Sokkal kevesebbnek tűnik.
A csirke meg szétfőtt, úgyhogy megyek.